menu

Programz - A programajánló magazin

Egyéb kategória

Addig mennydörgött, mígnem villám csapott belé – 40 éve halt meg John Bonham, a Led Zeppelin dobosa

András Malinovkszi | szeptember 24, 2020

[sz]Göbölyös N. László[sz]
Teljes keresztneve a hírhedt kalózkapitányé és a traktorral versenyre kelő nagy erejű munkásé volt: John Henry. Morgan kapitányról rumot neveztek el, de John „Bonzo” Bonham a vodkát szerette, és az is vitte a sírba alig 32 évesen.

Tagbaszakadt, nagy természetű, harsány, ám alapvetően kedves dúvad volt. Igazi “falusi bunkónak” tartotta magát, még a barátai szerint is volt ebben valami. Vele született naturalizmusát vitte át dobolásába is, amelyről mennydörgések és ágyúlövések sírva kérhették volna a receptet.

Ha ő nincs, Led Zeppelin sincsen: pontosan az ő mindent elsöprő játéka kellett az egyszerre vérprofi muzsikus és misztikus alkotó Jimmy Page, a férfiasan érzékeny hurrikán Robert Plant és a fantáziadús bölcs John Paul Jones mellé. A zene elemi ösztöne – elvégre a legősibb ember alkotta hangszer egyik változatán játszott – az elemek zenei ösztöne testesült meg Bonzóban.

Bonham 1948. május 31-én született Birminghamben, és a közép-angliai nagyváros környéki bandákban kezdte pályafutását, miután nem óhajtott autószerelőként életfogytiglan fülig olajban fürdeni. 1967-ben egész jó kis bandába sikerült beütnie magát: a Band Of Joy énekese nem volt más, mint Robert Plant. Amikor a szőke aranytorkúnak híre ment Londonban is, Jimmy Page és a leendő menedzser, Peter Grant elmentek Plantért, majd a legenda szerint hosszasan könyörögtek a nagydarab Bonzónak, hogy tegye át székhelyét kicsit délebbre, a Led Zeppelinbe. A dobos habozott: úgy érezte, neki, éppen elég ez a helyi siker, jobban érzi magát a helyi ivócimborákkal, mint a rock-sztárok között, végül azonban – Grant 40 távirata után – Plant mégiscsak rávette őt.

A dobok mögött féktelenné vált. Esztelen püfölő, hangszergyilkos volt-e Bonzo? Erre az imázsra ő maga is rájátszott. Tény, hogy nem volt iskolázott muzsikus. Amikor egyszer egy riporter megkérdezte tőle, hogy miben rejlik technikájának lényege, a maga keresetlenségével így válaszolt: “Felemelem jó magasra a kezemet, aztán nagy erővel leejtem”. Ez ugyanolyan “költői túlzás” volt, mint a Zepet heavy-metál bandának nevezni. Hallgassuk csak meg, milyen apró finomságokat helyez el a Good Times, Bad Times-ban, micsoda “labirintus-atmoszférát” teremt a How Many More Times középrészében, milyen veszett váltásokra képes a Lemon Songban vagy Dazed and Confused 20-30 perces koncertváltozataiban? Vagy tudott-e még valaki olyan mesterien “késleltetni” a dobbal, mint ő tette azt a Living Loving Maid-ben, a Ramble Onban, a Black Dogban, a Four Sticks-ben? Melyik rockert nem veri ki a jeges veríték a Celebration Day és az In The Evening keresztütéseitől, a Whole Lotta Love elutasíthatatlanul követelőző belépéseitől, a Since I’ve Been Loving You blues-piramisépítésétől, amelyben eljut a normál, bár hangos szívveréstől a fuldokló csúcspontig?

Persze Bonzo akkor érezte magát igazán elemében, amikor az égzengést és a szökőárt hívhatta ki párbajra, mint a When The Levee Breaks-ben – a sorok írójának minden új otthon és minden új lemezjátszó akusztikai tesztje a IV. album záródarabja lassan fél évszázada – amikor nyolcezer méteres hegyek gleccsereit olvaszthatta, mint a Kashmirban, amikor egész harcmezők zaját nyomhatta el irtózatos pörgetéseivel, mint az Achilles’ Last Standben, vagy egyszerűen csak a végzet vaskapuján dörömbölt, mint a Babe I’m Gonna Leave You-ban vagy a Carouselambrában.

Nehezen felejthetők a korai idők koncertőrületei, az As Long As I Have You vagy a Sick Again tüzérségi támadásai, hogy a Moby Dick néven ismert magánszámáról ne is beszéljünk, amikor lapáttenyereivel vert tengernyi hullámokat a bőrökön.

Lehet, hogy “primitívnek” tűnik, mégsem játszhatta volna senki más úgy a Rock and Roll dobnyitányát, mint ő, mert éppen e zene lényegét, újkori vérkeringésünk egyik vámszabad területét ragadta meg hatalmasra faragott “faágaival”. És még annál is többet: magam is csak 20 éve jöttem rá, hogy ez az a ritmus, amibe egy repülőgép belekapaszkodik felszálláskor, hogy elkapja a légáramlatot.
[next]
Azóta minden repülésemkor Bonzo szögez az ülésbe, amíg fel nem érünk a felhők fölé. Talán azért, mert ez volt az a szám, amit élete utolsó koncertjén, 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben utolsónak eljátszott.

Szerette a bolond balhékat, s bár látszott rajta, hogy nem volt gyerekszobája, sosem tett rosszat gonoszságból. Persze ettől Bonzo még a koncertszervezők és szállodaigazgatók réme volt, mert széles jókedvében időnként eredményesen amortizálta a berendezést, sőt, annak sem volt elrontója, hogy a turnékon beszálljon a rivális bandák és stábok közti verekedésbe. 1973-ban 25. születésnapi bulija nyomán kis híján szükségállapotot rendeltek el a kaliforniai hatóságok, de szerencsére az ünnepeltnek egy luxusmedencében végződő autós ámokfutása után “hazamentek a legények”.

Bonzo nem hiába rajongott a versenyautókért – a híres koncertfilm, a The Song Remains The Same (A dal ugyanaz marad) róla szóló jelenetében egy csodamasina volánjánál is látjuk – imádta az élet száguldását is.

Ahogyan a dobolásban, a mindennapokban sem bírta a mértékletességet. A rock Fehér Bálnája volt, de az ő Ahab kapitánya, az alkohol nem tágított tőle, amíg pusztulásba nem kergette. Még a IV. albumon, később dobjain látható titkos jele, a három egymásba fonódó kör sem valamiféle spirituális szimbólum volt, hanem állítólag egy sörmárka címkéje.

Pedig kapott hangos vészjelzéseket: balesetek, májgyulladás, és az utolsó európai turné során egy kisebb szívroham. De nem törődött velük. Egy nappal a Led Zeppelin 12. amerikai turnéjának indulása előtt, az együttes tündöklésének 13. évében, 20, gyakorilatilag éhgyomorra megivott dupla vodka bevégezte Bonzo és a fantasztikus kvartett pályafutását: 1980. szeptember 25-re virradóra a dobos álmában rosszul lett és megfulladt. Bár emlegettek halála körül sorscsapást, “az ördöggel kötött szövetség” árát – a bulvármédia szerint onnantól kezdve, hogy Jimmy Page megvette a hírhedt mágus Aleister Crowley házát, a bandán átok ült – John Henry Bonhamet saját féktelensége vitte sírba.

Bár Bonzo halála immár a harmadik sokk volt abban az évben a rock-híveknek – február 19-én Bon Scott, az AC/DC énekese itta halálra magát, május 18-án Ian Curtis, a Joy Division frontembere végzett magával – rögtön elindultak a találgatások, hogy ki ülhetne be az ő helyére. A legesélyesebbnek Cozy Powellt tartották, akivel Bonham jó barátságban is volt és hozzá hasonlóan energikus játékstílust képviselt. Hamarosan kiderült azonban, amit valójában mindenki sejtett: Bonzo pótolhatatlan.

Társai egy pillanatig sem gondolkodtak azon, hogy a Led Zeppelin más dobossal folytassa. Nemcsak a köztük lévő mély érzelmi kapocs miatt, hanem azért is, mert – akárcsak a Beatles-nél – a Zep-vegyület éppen ezzel és csak ezzel a négy emberrel működött. Bonzo a Zep-test, a Zep-lélek része volt és az is maradt.

Az együttes mítosza a következő évtizedekben sem fakult, de Page, Plant és Jones mindig ellenálltak a csábításnak. Elfogadták ugyan a meghívást az 1985-ös Live Aid-re – akkor jobb híján Phil Collins dobolt – 1988-ban az Atlantic kiadó 40. évfordulójára, 1995-ben a Rock and Roll Hall of Fame gálájára – ez utóbbi kettőn már Bonzo fia, Jason ütött – de arról szó sem lehetett, hogy akár egy teljes koncertet végigjátszanak. Egyetlen kivételt tettek csupán: 2007. december 10-én a londoni O2 csarnokban – természetesen ezúttal Jason Bonhammel – csináltak egy óriási bulit, az Atlantic előző évben elhunyt alapítója, Ahmet Ertegün emlékére és egyetemi ösztöndíjakat támogató alapítványa javára. A koncertre 20 millió on-line igénylés érkezett – ezzel bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is – végül úgy sorsolták ki a 20 ezer férőhely boldog tulajdonosait. A fantasztikus előadás már másnap, egy napra felkerült a YouTube-ra, milliók nézték meg, szerencsére 2012-ben CD-n is DVD-n is megjelent.

Jason már egészen kisgyerekként ott lábatlankodott apja dobjai körül, sőt Bonzo 1979 augusztusában a knebworth-i fesztiválon tartott koncert hangpróbája során suttyomban az akkor 14 éves fiút ültette be maga helyett, és a többiek egy ideig észre sem vették a cserét. Mondhatnánk, a vérében volt apja dobolása, de ugyanúgy járt, mint Julian Lennon, Ziggy Marley, vagy Dweezil Zappa: minden tehetsége ellenére sem tudott túllépni az apa hatalmas árnyékán. Az O2-koncert utáni kritikák „tökéletesnek” nevezték Jason játékát, és megint terjedni kezdtek a hírek, hogy a Led Zeppelin világturnéra indul. A Mirror már azt is tudni vélte, hogy egy szponzor 100 millió dolláros ajánlatot dobott fel. A Led Zeppelin története azonban 2007. december 10-én másodszor, immár véglegesen lezárult.

Written by András Malinovkszi