menu

Programz - A programajánló magazin

Egyéb kategória

Kern András: „A fiatalok tisztelnek, de felpofoznának, ha azt kéne”

András Malinovkszi | október 24, 2020


[sz]Kövesdi Miklós Gábor [sz]

Október 17-én mutatták be a Pesti Színházban Valló Péter rendezésében, Kovács Krisztina fordításában Florian Zeller Az apa című darabját, melynek főszereplője Kern András. Andrással a Rádiókabaréból ismerjük egymást, ezért tegeződünk.

– Utoljára 2 vagy 3 éve beszélgettünk, a Szentivánéji szexkomédia bemutatója után. Innen nézve már egy teljesen más korban. Kern András életét mennyire forgatta fel a járvány?

– Én egész szerencsésen megúsztam, még az anyagi gondjaink sem voltak súlyosak, amikor nem kellett dolgozni. Úgyhogy őszintén szólva én nem is bántam annyira. Fáradt voltam, rengeteget próbáltam meg játszottam épp előtte.
Azért is örültem, mert így, hogy itthon maradhattunk, nem kellett annyira félni a betegségtől.
Most kevésbé örülök, mert úgy érzem, most van félnivalónk.

– Azt olvashattuk a sajtóban, hogy szeptember elején hatósági karanténba kerültél.

– Nem kerültem hatósági karanténba. Nem szabad az internetre meg az újságírókra hagyatkozni, gyakran hibáznak. Bocs! Itthon maradtam, mert valakinek a kontaktja voltam.

– Tehát akkor önkéntes karantén volt?

– Pontosabban talán színházi karantén. A Vígszínház mondta, hogy a próbán résztvevő személyek közül valaki megbetegedett, és így mi kontaktok vagyunk. Szerencsére két negatív teszttel kiváltható volt akkor a két hét.

– Talán még sosem volt politikailag ennyire megosztott a színházi szakma. Ez látszik az SZFE ügyén is. Belülről hogy érzed ezt?

– Hát, fene tudja… Legalábbis a Vígszínházban, az Orlai Produkcióban, ahol mostanában próbálok és játszom, nem nagyon érzékelhető.
Úgy van, mint eddig. Vannak ilyen és olyan gondolkozásúak, ezt tiszteletben tartjuk, és eszünk ágában sincs ezzel foglalkozni a próbán. Mindenki azt akarja, hogy a produkció menjen előre, lehetőleg jófelé.

Úgyhogy én nem érzem ezt a rettenetes nagy megosztottságot.

– Múlt héten mutatta be a Pesti Színház Az apa című darabot a főszerepléseddel. Kicsit mesélj róla, mik voltak az első benyomásaid, hogy érint a téma.

– Remekül megírt színdarab, egy rendkívül tehetséges francia szerző, Florian Zeller műve. Rögtön megtetszett a szerep. Egy betegség, egy demencia történetét írja le, amiről nem lehet tudni, hogy egy nap alatt játszódik le, vagy tíz év alatt. Ez mindig kihívás és érdekesség egy színésznek.

Nagyon jó szerep, jó játszani, jó volt próbálni is, nagyon szeretek foglalkozni vele. A témája elég sötét, de óriási humor van benne. A darab körülbelül kétharmadát végigneveti a közönség. Az előadás vége ettől még erősebb, talán megrendítőbb lesz.
Persze lehet, nem mindenkinek jó belegondolni, hogy milyen fajta élet is ez, de színházi élménynek szerintem nagyon jó.
(Igaz, ott persze automatikusan belegondolunk…)

– Amikor befutott színészek a pályájuk kezdetéről mesélnek, általában mindig nagy csodálattal mesélnek az akkori befutott, nagy színészekkel való élményeikről. Ebben a darabban viszont te vagy a befutott nagyság, fiatal színészek vesznek körül. Érzed, hogy hasonló tisztelettel vesznek körül, mint te annak idején egy Págert vagy Bástit?

– Nagyon megtisztelő, hogy ilyen nagyságokkal hasonlítasz össze, de ma azért másképp van. Ne feledd, azóta eltelt körülbelül 50 év.

Valamit persze érzek. A szeretetüket, néha a rácsodálkozásaikat. De azt a fajta nagy tiszteletet, nagy reverenciát kevésbé.
Hozzá teszem, ez egyáltalán nem baj, egyszerűen megváltozott a világ.

Például ma egy 72 éves színész és egy 22 éves színésznő rögtön tegeződni kezdenek, hogy könnyebb legyen az együttműködés, ami akkoriban egyáltalán nem volt divat.

Ugyanúgy öltözünk. Annak idején a 22 évesek és a 72 évesek öltözködése még csak nem is hasonlított. Mi voltunk az első korosztály, akik farmert hordtak, Páger Antal nem hordott farmert. Sem Básti Lajos.

Ma mindenki farmernadrágban van. Úgy érzem, sokkal közelebb áll most ez a két korosztály egymáshoz, mint annak idején. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem tudom eldönteni, talán afelé megy minden, hogy a színházi munka természetesebb, magától értetődőbb legyen. Végül is ez egy munkahely olyankor, ha próba van. Az idősebbek rangja meg úgy is a képességeiken múlik.

Hogy a mai színészek vannak-e olyan jók, mint az akkoriak voltak, azt majd az idő eldönti. Most még nem lehet pontosan látni. Megkockáztatom, hogy ezt még akkor sem lehetett pontosan tudni, hogy ki a legjobb, ki a nagyon jó és ki az elég jó. Vagyis…
Ijesztő, de a színészet ilyen pálya. A színházi előadások azoknak maradnak meg élményként, akik látták. Akiknek csak mesélték, azoknak kevésbé.
Azért vagyok ebben biztos, mert az én apám állandóan mesélte nekem, hogy milyen óriási volt a Csortos a Liliomban, 1919-ben. Akkoriban én ezt el sem tudtam képzelni, nekem Csortos a Hyppolit a lakáj volt akkor.
Tehát ahhoz, hogy valaki ezekben a nagy élményekben részesüljön, ahhoz ott kell lennie azokon az estéken.
Persze ma egy kicsit jobban értem az egészet, ez talán az éveim számával magyarázható.

[next]

– Szerencsére azért téged filmben is sokat láthatunk. Aki akar, bármikor megnézhet színházban, hogy begyűjtse ezeket az életre szóló élményeket. És akkor a lemezeidről még nem is beszéltünk.

– Igen, sokféle dolgot csináltam: rádióztam, szinkronizáltam, rendeztem, kicsit írtam is. Az ember persze reméli, hogy ez összeadódik valamilyen élménnyé az emberek fejében, és megtörténik az, amit titkon mindig remélünk:
sikerül nyomot hagyni akkor, amikor már nem leszünk itt.

– A darab egyik jelenetében megpofoznak. Rögtön eszembe jutott Garas Dezső híres története, hogyan pofozta meg Gobbi Hildát a színpadon. A Tt esetetekben ez mennyire volt valódi?
– Szerencsére a szerző erre ad instrukciót. Azt írja: „ad neki egy kis pofont”. Aztán ad neki „még egy kis pofont”. Elég nehéz volt rábeszélnem a kollégáimat, akik egyébként felváltva játszanak, hogy ezek „kis” pofonok legyenek, ne nagyok.

– Akkor a mai fiatalok nem olyan félénkek, mint Garas Dezső volt, aki először meg sem merte ütni rendesen Gobbi Hildát.
– (nevet) Nem. Azért mondom, hogy változik a világ.
Tisztelnek, tisztelnek, de az előadás a legfontosabb.
Felpofoznának, ha azt kéne. Szerencsére nem azt kell.

– Milyen előadásokban láthatunk még az évadban?
– A Pesti Színházban játszom a Honderűben, a Kellékesben és a Játszd újra, Sam!-ben. Az élet, mint olyan a Vígszínház házi színpadán megy. A Belvárosi Színházban A valódi hamisítványban és a Hitted volna című előadásban láthatnak. A József Attilában a Balfácánt vacsorára lassan 20 éve van műsoron. A Játékszínben pedig A vád tanújában lépek színpadra.
Két bemutatóm is lesz. Az egyik az Orlai Produkciónál, az a címe, hogy Válaszfalak. Még tavaly olvastam és vállaltam el, nagyon jó darab. A Vígszínházban pedig a Kabaréban fogom játszani Schultz urat. Március végéig próbálni fogok. Ez bőven elég nekem. (Lehet, hogy sok is.)

Fotó: Dömöky Dániel

Florian Zeller: Az apa

Rendező: Valló Péter
Fordító: Kovács Krisztina
keserves bohózat

André mostanában mindent elfelejt, valahogy nem állnak össze a dolgok a fejében. A lakása, a lánya, a bútorok… minden olyan idegennek tűnik. Anne, a lánya próbál neki segíteni, de André ápolása a lehetetlennel határos: az idős férfi mindenkit elmar maga mellől, és lassan teljesen elveszíti a kapcsolatát a valósággal is.

A 2012-ben született darab mély empátiával és sok humorral mutatja meg egy idős férfi küzdelmét a felejtéssel, az emlékek hanyatlásával.
Florian Zeller műve Franciaországban elnyerte a legjobb színműnek járó Molière-díjat, és a világ számos országában sikerrel játszották. 2020-ban film is készült belőle Anthony Hopkins főszereplésével.

André, nyolcvan körüli férfi Kern András
Anne, a lánya Bach Kata
Pierre Brasch Bence
Laura Rudolf Szonja, Waskovics Andrea
Egy férfi Horváth Szabolcs / Zoltán Áron
Egy nő Márkus Luca

További információk, jegyvásárlás itt.

Written by András Malinovkszi