menu

Programz - A programajánló magazin

Egyéb kategória

„Mondhatod, hogy álmodom” – 50 éves John Lennon Imagine című albuma

András Malinovkszi | október 8, 2021


[sz]Göbölyös N. László[sz]
A nagy nappali, magas ablakaival egy békés elszigeteltséget sugárzott, közepén egy nagy fehér Steinway zongorával, amelyet a szerelmes muzsikus imádott feleségének és múzsájának ajándékozott.

1971-et írunk. Ez a menedék az angliai Berkshire grófságban volt, Londontól távol. Mint ahogyan John Lennon is távol volt már az előző évtizedtől, amelyet társaival fenekestől forgatott fel. Kezdve a Twist and Shouttól a Sgt. Pepperen mesevilágán át egészen az Abbey Road zebrájáig. A 60-as évek a Beatlesről szóltak, a liverpooli gombafejűek csapata nem is élte túl az évtizedet. Mindenki új utakra indult. Lennon a maga radikalizmusával első szólólemezén, a Plastic Ono Banden a God című dalban kijelentette: „Nem hiszek a Beatles-ben, csak magamban.”

Az első lemez, amely a kétségbeesett Motherrel nyit – ez Lennon „Kései siratója” 18 évesen elvesztett anyjáért – és amelyen a God mellett olyan éles társadalmi töltetű és önkritikus dalok voltak, mint a Working Class Hero, a Well Well Well, vagy az Isolation, sokakat elriasztott. Lennon éppen ezért – Phil Spector avatott hangszereléseivel – látszólag szelídebb hangot ütött meg következő, máig legemlékezetesebb és legszeretettebb albumán, az Imagine-en, amely 50 éve, egy nappal John Lennon 31.születésnapja előtt, 1971. október 8-án jelent meg Nagy-Britanniában, de tartalmában semmivel sem lett kíméletesebb.

A címadó Imagine, amely talán a legszebb 20.századi himnusz a megbékélésről, a kölcsönös megértésről, a valós emberi értékekről, egyfajta hidat képez a 60-as évek színes álmai és az erről tudomást venni nem akaró szürke valóság között. Lennon ebben az egyszerű, néhány akkordos dalban, amelyet bárki el tud játszani, egyfajta világi imádságot mond el, amely remény és csalódás között lebeg. Ihletője saját bevallása szerint az a keresztény imakönyv volt, amelyet Dick Gregory amerikai fekete komikustól kapott, aki 1969-ben részt vett a montreali Queen Elisabeth Hotelben a Give Peace A Chance című békedal felvételén, de még inkább felesége, Yoko Ono Grapefruit című könyve. A lemezborító hátlapján szerepel is ebből egy idézet:

„Képzeld el, hogy csepegnek a felhők. Áss egy gödröt a kertedben és tedd bele őket.”

Lennon meghív egy utazásra, amely elvezet egy új világba, és közben a vádlottak padjára ülteti azt, aki bárminek a nevében megtiltja ezt az utazást. Testét-lelkét beleadja a melódiába, olyan jövőt vizionál, amelyben nincs erőszak, a közösségi érzés, a tolerancia zsigerből jön, és ez nem a távoli jövőben lesz, hanem már ott dereng a láthatáron.

A zenész azonban nem feledkezik bele a spirituális merengésbe, lemeze az első hangtól az utolsóig izgalmas és változatos. A Crippled Inside olyan, mint egy vadnyugati kocsmadal, de egyben gúnyos szatíra azokról, akik erőnek erejével próbálják elrejteni valódi énjüket.

„templomba mész és dalolsz szenténeket
bőröm színéről mondasz ítéletet
hazugságban élheted életed
de el nem rejtheted
kripli lelkedet”

Az It’s So Hard blues-a a megcsontosodott társadalmi modellekkel való szembeállását mondja ki, akárcsak az antimilitarista-nihilista szándékoltan kaotikus I Don’t Wanna be A Soldier, amelynek ritmusa a gályarabokat hajtó dobra emlékeztet. Énekesünk nemcsak katona, hanem tengerész, hazug ügyvéd, pap, tolvaj, de szegény ember sem akar lenni…

És akkor még csak ezután jön a legbrutálisabb, már-már a punk hangzást megelőlegező Gimme Some Truth, amely leszámol mindennemű etablishmenttel – ma is aktuális…és a How Do You Sleep?, amelyben „legkedvesebb ellenségét”, Paul McCartney-t szólítja meg. Akkoriban egyáltalán nem álltak egymással szóba, legfeljebb a sajtóban pocskondiázták egymás munkáit. Lennon nehezen emésztette meg, hogy Macca nem szívelte Yokót – nem véletlen a refrénben némi japán háttérmotívum – és hogy szinte önhatalmúlag jelentette be 1970 áprilisában a Beatles végét. És nem mellesleg a dal fájdalmas gitárszólóját George Harrison játssza, akinek kreativitását éppen John és Paul rivalizálása sínylette meg. A How? viszont a muzsikus saját pszichológiai élveboncolása, megválaszolatlan kételyeinek sorozata.

„Hogy induljak el, ha nem tudom, mi van előttem?
Hogy induljak el, ha nem tudom, merre menjek?
Hogy induljak el a bizonytalan felé?”

De azért van líra is, méghozzá a javából: a Jealous Guy-ből a szerelem elvesztésének félelme árad, ami végigkísérte kettejük kapcsolatát. Egy másik remekmű a Yokóval közösen írt gyönyörű Oh, My Love, amely szövegében a haikuk szellemét idézi.

“látom a szelet és a fákat is
szememben megtisztul minden
látom az eget s rajta a felhôket
világunkban megtisztul minden”

Ebben benne van minden: John nemcsak szerelmét, múzsáját, és nem utolsósorban az elvesztett, a valóságban sosem létezett, csak vágyott anyafigurát találta meg Yokóban, hanem spirituális társát is.

És az egész lemezt feloldja a végén a vidám Oh, Yoko country-s bolondozása, amelyben azért ott van a kölcsönös elválaszthatatlanság-érzés: „Szerelmem megvált téged” – énekli a refrénben a férfi, aki minden pillanatban, minden helyzetben szólítja kedvesét. Így válik teljessé a kép egy érzékeny, sokfelé kísérletező, lázadó zenész esszenciájáról.

Az Imagine album a világon mindenütt vezette 1971 őszén a lemezlistákat, és a kritika is elragadtatással írt róla. Máig eldöntetlen a kérdés, hogy ez vagy az első LP volt-e John Lennon szólópályájának csúcspontja.

(Bár a későbbiek is figyelemre méltóak, különösen az 1972-es, agresszív és szarkasztikus Somewhere In New York City és az utolsó, Yokóval közös 1980-as Double Fantasy, amelyen Lennon dalai nagy letisztultságról árulkodnak). Maga a szerző is úgy vélte, hogy a címadó dal ugyanolyan erősen politikus, mint például a Working Class Hero, csak éppen „megcukrozta”, hogy a konzervatív gondolkodásúak is le tudják nyelni. Lennon meggyilkolása aztán eldöntötte az utókor számára a maradandósági sorrendet, hiszen az Imagine új, szomorúan reményteljes szimbolikát kapott általa, és Yoko csak erősítette különböző békekampányaival.

A dal történetéhez hozzátartozik, hogy 2001. szeptember 11 után egy ideig tiltólistára került az amerikai rádiókban, mert nem játszhattak egyetlen olyan dalt sem, amelyben „tűz, halál, mennyország” szerepelt, hét évvel később viszont része lett Barack Obama elnökválasztási kampányának.

E mérföldkő-dalnak azonban nem szabad elhomályosítania a többi kilenc darabot, amelyeknek érvényességét, mind zenében, mind mondanivalóban 50 év után sem lehet vitatni. E sorok írása közben újra elővettem az albumot, nem hagytam, hogy a bennem élő zene szólaljon meg, és így is teljes frissességében hatott rám. Remélem, az utánunk következők is hallgatják.

Written by András Malinovkszi